Ütőgardon  Egy termék érhető el.

Az ütőgardon (gardon, gardony, ütősgardony, tekenyőgardon, csipi-s-üti, dob) olyan csellóra emlékeztető népi húros ritmushangszer, amelyet ütővel és „csipkedéssel”, pengetéssel szólaltatnak meg. Eredete nem teljesen tisztázott, feltehetően a 17. vagy 18. századbeli tánckísérő dobok szerepét vehette át, melyet a töröksíp kíséretére használtak, és amit két oldalról két különböző ütővel – egy vastagabbal meg egy vékony, vesszőszerűvel – ütöttek meg. Az így előállítható tompább és élesebb hangszíneknek az ütőgardon ütött és csippentett hangjai felelnek meg.

Az ütőgardon teste egy darab fából van kifaragva, anyaga legtöbbször jávor-, nyár- vagy fűzfa. Kivájt teknőhöz hasonlít, nem túl hangsúlyos középhajlatokkal, végén vaskos, rövid nyakkal, fakulcsos hangolófejjel. A testet befedő tető sík vagy enyhén domború, a húrláb két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő, a vonós hangszerekére emlékeztető hangnyílásokkal. Ritkábban három, többnyire négy húrja van, melyek egy síkban futnak, lapos húrlábon áthaladva a húrtartóhoz csatlakoznak. Vannak csellóból átalakított, vagy annak mintájára kávásan, dobozszerűen felépített ütőgardonok is. A megszólaltatására vonó helyett ütő – ütőpáca, gardonpáca – szolgál, ez nagyjából 40 cm hosszú, seprűnyél vastagságú keményfa bot.

A négyhúros ütőgardon három vastagabb húrja a nagybőgő G-húrjának felel meg, egy vékonyabb húrja pedig a cselló D vagy G húrjának. Ez utóbbi a pengető húr. A húrok leggyakoribb hangolása D–D–D–d, régebben használt hangolások még háromhúros hangszeren: D–d–g; D–d–a; A–d–d.