Népi és egyéb hangszerek  60 terméket találtam.

A balalajka orosz pengetős népi hangszer.Őse a domra, egy orosz lantféle. Háromszög alakú, fatestű hangszer. Húrjainak száma 3–6 lehet. Sokáig lenézett, primitív hangszernek számított, mígnem tökéletesítette két mester, Szemjon Nalimov és Franc Paszerbszkij. Ezután vált ismertté az egész világon az orosz népzene jellegzetes kísérő hangszereként. Koncertpódiumon, a szórakoztatózenében léteznek több zenészt foglalkoztató balalajka együttesek is. Ezekben a hangszer akár hatféle méretben és hangolásban is szerepelhet.

A buzuki(görög: μπουζούκι) görög húros, pengetős hangszer, a hosszú nyakú lantfélék családjába tartozik. Fémhúros, hagyományosan három vagy négy húrpárja van, fogólapja bundozott, pengetővel szólaltatják meg. A szabályos hangolása dd'–aa–d'd' illetve cc'–ff'–aa–d'd', de használnak egyedi hangolásokat is. A hangszer hátulja gömbölyű, szelvényezett felépítésű, a lantokhoz, a nápolyi mandolinhoz hasonló. A buzuki fedőlapját általában gyöngyházberakásokkal díszítik. Dupla húrpárjai közül az alsó kettő oktávra, a többi uniszónóra van hangolva. A hangosításához újabban elektromos hangszedőt használnak. A buzukinak léteznek kisebb változatai is. A dzurasz (τζουράς) és a baglamasz (μπαγλαμάς) a három húrpáros buzuki kicsinyített változatai. A dzurasznak még csengőbb hangja van, és általában dallamot játszanak rajta, míg a baglamasz inkább kísérőhangszer.

A cimbalom két verővel ütve megszólaltatott húros hangszer, a citerafélék családjába tartozik. Vízszintes helyzetű, trapéz formájú, dobozszerű hangszerteste van, melyen teljes szélességben diatonikus vagy kromatikus hangolású húrok sorakoznak. Régi, népi változata a kiscimbalom, ez magyar nyelvterületen már ritkaság, de az alpesi országokban, Kelet-Európában, a Balkánon ma is használatos. Továbbfejlesztett változata a nagyobb, hangtompító pedállal ellátott, lábakon álló pedálcimbalom, melyet Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros alkotott meg a 19. század vége felé, majd a 20. században idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztett tovább. Elsősorban cigányzenekarok fontos tagja, de népi hangszerként is ismert, és Rácz Aladár cimbalomművész munkássága nyomán komolyzenei koncerteken is szerepet kap

A citera magyar népi húros hangszer, amelyet pengetéssel szólaltatnak meg. Játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú. A citerafélék családjába tartozó hangszerek a világ szinte minden táján megtalálhatóak, gyakran egymástól nagymértékben eltérő méretű és formájú hangszerek tartoznak ide. A citerák fontos közös jellemzője, hogy a húrok a hangszertest felett húzódnak végig, nyakuk nincsen. A magyar citera zömében mixolid hangsorú, kvintelő hangszer. Transzponálás nélkül harmonikusan szól rajta a C-dúr, d-dór, e-frig, g-mixolid típusú dallam. A kísérőhúrok nélkül szinte bármi lejátszható rajta. A ma leggyakrabban elterjedt változat a "Dunántúli hasas" és az "Alföldi kölyökfejes" citeratípus keveréke.

A charango ( „csárángo”) kis gitárra emlékeztető húros, pengetős hangszer, elsősorban Dél-Amerika andoki vidékein használt népi zeneszerszám. Létezik egy kisebb, magasabbra hangolt változata, a walaycho („uálájcso”), és egy mélyebb, testesebb, ennek neve ronroco ( „ronroko”).

Előlapja hagyományosan duplán ívelt, gitárszerű körvonala van, de főleg újabban sokféle más, akár sokszögletű formát is ölthet. A tetőn a régi gitároknál, lantoknál megszokott vékony, csomózásos rendszerű húrláb, fölötte kerek hanglyuk található. Jellemző a gazdag berakásos díszítés. A fogólap bundozott, kis mértékben a tető fölé emelkedik. Az apró testhez képest a nyak és a lapos hangolófej vaskosnak tűnik, öt dupla húrnak kell, hogy helyet adjon. A hangolás eredetileg fakulcsokkal, újabban mechanikus húrgépekkel történik. A hangszertest sokféle anyagból, sokféle formában készülhet. Peruban gitárhoz hasonló módon hajlított kávával, lapos háttal fordul elő, Bolíviában a legjellemzőbb típus az, amelynek teste a quirquincho nevű, a tatuval rokon emlősállat csontpáncéljából készül. Létezik egy darab fából kivájt, monoxilitikus hangszertest is, ennek formája a quirquincho ívelt formáját követi, a legjobb hangú és legtartósabb hangszerek így készülnek. Ezek anyaga leggyakrabban a soto mara nevű vörös színű keményfa.

.

A CHARANGO HANGSZERCSALÁD:

A koboz hangszernév különböző változataiban sokféle népnél fordul elő, többféle húros, pengetős hangszert jelöl. Napjainkban magyar nyelven leginkább a moldvai csángóknál fennmaradt lantszerű hangszerre használjuk. A román cobzăval megegyező magyar kobza történetileg nehezen beazonosítható hangszer, mely sok organográfiai és organológiai problémát vet fel.

A lant húros hangszer. Jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a test tetőlapjával párhuzamos síkban. A gyakorlatban legtöbbször a nyakkal, fogólappal ellátott húros hangszereket nevezik lantnak, de hangszertani szempontból az efféle nyeles lantok mellett a lírák (járomlantok) és a Fekete-Afrikában elterjedt íjlantok („pluriarc”) is ebbe a kategóriába esnek. A lantok osztályába nem csak pengetős, de vonós hangszerek is tartoznak.

A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A tambura-típusú hangszereket a világ számos országában ismerik, egymástól eltérő, de felépítésében és használatában hasonló változatokban – Kínától az Adriáig, Oroszországtól Észak-Afrikáig.Európában leginkább a magyarok, horvátok és a szerbek használják mint népi hangszert. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán.

A doromb pengetéssel és fúvással megszólaltatott egyszerű hangszer. Egy keretből és az arra rögzített rugalmas nyelvből áll, melynek anyaga legtöbbször acél, némely változata bambuszból vagy más rugalmas anyagból készül. Mind az idiofon hangszerek, mind az aerofon hangszerek közé besorolható.

A duda több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlője egy légmentesen zárt, bőrből varrott, vagy azt helyettesítő anyagból készült zsák. Leggyakrabban kecske- vagy báránybőrből, néhol kutyabőrből készül. A tüdővel történő levegőbefúvást a duda 'emlője' szolgálja, ami egy fából esztergált csövecske, mely gyakran egy bőrszelepet tartalmaz. A duda mindig nádnyelves sípokat szólaltat meg, mivel az ilyen elven működő hangszerek levegőigénye sokkal kisebb, ugyanakkor hangjuk színesebb, áthatóbb, mint az ajaksípos hangszereké. A legtöbb duda ujjazata megfelel a népi fafúvós hangszerekének, tehát a legmélyebb hang az összes hanglyuk zárt állapotában képezhető, majd az egyre magasabbak úgy, hogy alulról felfelé haladva egyre több lyuk nyílik meg.

A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a folytonosan búgó kísérőhang, a burdon előállítására szolgálnak. A duda az ókortól napjainkig Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában elterjedt sokféle felépítésű és elnevezésű dudaszerű hangszer gyűjtőfogalma, szűkebb értelemben a Kárpát-medencében élő népek hangszereinek elnevezése, amely a kelet-európai dudatípusok egyik csoportjának tekinthetők.

Az okarina körülbelül 12 000 éves múltra visszatekintő, síppal rendelkező fúvós hangszer, mely felépítésében a furulyához hasonlít leginkább, azzal a különbséggel, hogy nem cső, hanem zárt rendszerű, a hangképző lyukakon, a befúvó nyíláson és a sípon kívül máshol nem tud távozni belőle a befújt levegő. Alakját, anyagát tekintve mára a legváltozatosabb darabok megtalálhatóak már szerte a világban.

A legközkedveltebb 2 típus a 12 lyukú derékszögű, és a 6 lyukú pendant okarinák. Ezek hangterjedelme 13 hang, illetve 12 hang plusz a módosított hangok. A többkamrás okarinák minden egyes kamrával 4 plusz hanggal toldják meg a 12 lyukú hangterjedelmét.

Kialakítása, fajtái:

5 fő típus ismeretes ma, amiből az egyik már nem igazán használatos:

• derékszögű, vagy édesburgonya (transverse, sweet potato): az egyik legelterjedtebb típus, 10-12 lyukkal rendelkezik általában. Formája gömbölyded, de hosszúkás picit. A befúvó rész majdnem merőleges a lyukak vonalára. Hangterjedelme 1-1.5 oktáv, plusz a módosított hangok.
• medál (English pendant): ezt a típust egy brit matematikus, John Taylor fejlesztette ki, mely eleinte 4 lyukkal rendelkezett, egymáshoz képest négyzet alakban, különböző méretekkel. Ezzel a négy lyukkal pontosan egy oktávot lehet eljátszani, plusz néhány módosított hangot is. Később ez is kiegészült plusz lyukakkal tovább bővítve ezzel a pendant-ok hangterjedelmét. (Léteznek még az úgynevezett perui okarinák, vagy az ehhez hasonló hazánkban is ismertebb körtemuzsikák, melyek felépítésüket tekintve a pendant-okhoz hasonlítanak leginkább ám, lefogási rendszerük attól a legtöbb esetben eltérő. Ezek a mai napig szinte mind megmaradtak a játék hangszerek szintjén.)
• inline: a hangterjedelem és a lyukak számának tekintetében inkább a derékszögűhöz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy mint egy furulyát, a végén kell fújni, és a lyukak egymás mellett helyezkednek el két sorban. (Nem pedig egy sorban, mint a furulya esetében.)
• több kamrás (multi chambered): ezek már professzionális, nagy hangterjedelmű okarinák. Jelenleg dupla, tripla és quadrupla létezik, mely azt jelenti, hogy több (2-3-4), külön befúvóval rendelkező okarina van egy hangszerbe építve, így akár 3 oktávot is le lehet fedni egy hangszerrel, mivel az összeillesztett okarinák egymást követő skálákat tudnak megszólaltatni. Ezek használata a játék közbeni befúvó nyílások közti váltások miatt nagyobb ügyességet és jártasságot igényel, mint az előzőeké.
• dugattyús: egy időben próbálkoztak olyan okarinákkal, melybe mozgó alkatrészt is építettek, általában egy dugattyút, hogy lehessen változtatni a hangszer alaphangját. Ezek a típusok mára már kikoptak, csak antik darabok lelhetők fel néhol.

A didzseridu (didgeridoo) az észak-ausztráiai őslakosok fúvós hangszere. Bár leggyakrabban fából készül, megszólaltatásának módja miatt hangszertani besorolása szerint mégis a rézfúvós hangszerek családjába tartozik.

Leírása

Hagyományosan a didgeridoo a termeszek által kivájt eukaliptusz fatörzsből vagy ágból készül. Ürege általában kónikus, kúpszerű, azaz a befúvás helyén kisebb keresztmetszetű, mint az alsó végén. A befúvó rész peremére gyakran méhviaszt tesznek, melynek segítségével a játékos a rést a saját szájához tudja igazítani. Felületét gyakran festéssel díszítik.

Újabban gyakran készítik a hangszert „szendvics”-módszerrel, vagyis két megfelelően kivájt fadarabból ragasztják össze. Készíthetik még nádból, vagy műanyagból is. A mai nyugati zenekari zenélés igényeinek megfelelően olyan változata is van, amely akár játék közben is hangolható, ebben az esetben a hangszer hosszúsága teleszkópszerű toldalékkal változtatható.

Játékmód

Alapvetően hasonló a trombitán stb. való játékhoz. A zenész a hangszer szűkebb keresztmetszetű végét összeszorított ajkaihoz illeszti, miközben levegőt présel át közöttük (mint mikor a gyerekek autóval játszanak, és közben berregnek). Az ajkak rezgésbe jönnek, periodikus nyomásingadozást előidézve, a cső mint rezonátor visszahat rájuk, ugyanakkor felerősíti rezgésük bizonyos összetevőit. A termeszek által rágott szabálytalan, nagyjából kúpszerű furat miatt a cső által felerősített részhangok nem felelnek meg teljesen a felhangsornak, de ezt nem tekintik hátránynak, sőt ettől lesz érdekesebb, gazdagabb a hangzása.

A hangszert a körlégzés révén megszakítás nélkül lehet megszólaltatni akár órákon keresztül is. Mivel nagyon kis mennyiségű levegő is elég a hangkeltésre, megoldható, hogy a gyors, orron át történő levegővétel alatt a szájüregben tartalékolt levegőt használják a megfúvásra. A hangszer ezáltal monoton, burdonszerű hangot ad ki, de hangzása többféle módon gazdagítható, variálható:

• az ajkak feszességének, a befúvás erősségének változtatásával a cső különböző rezonanciáit, hangmagasságait lehet előcsalni
• a szájüreg térfogatának változtatásával, a nyelv áthelyezésével a dorombhoz hasonló módon lehet a száj rezonanciájával részhangokat kiemelni, dallamot létrehozni
• a levegő adagolásával, a rekeszizom lökéseivel lehet ritmusokat kiemelni
• énekléssel is lehet a hangzást gazdagítani, különösen izgalmas hatást kelt, ha az alaphangtól csak kis mértékben eltérő énekhanggal akusztikai lebegést idéznek elő.

Wikipedia

A Kárpát-medencében használatos hagyományos népi furulyák. A népzene egy sajátos nyelvezet, melyet elődeink generációkon át formáltak, alakítottak ki. Ennek a különleges nyelvezetnek mindig is az egyik legmeghatározóbb kifejező eszközei voltak a népi furulyák.

A pánsíp több összeillesztett ajaksípos hangkeltő eszközből álló fúvós hangszer. Ősi eredetű zeneszerszám, neve Pánra, a görög mitológia egyik istenére utal. Változatai napjainkban Dél-Amerikában, Romániában, Észak-Olaszországban népi hangszerként használatosak, de megtalálhatóak sokfelé Afrikában, Ázsiában és Óceániában is.

A szájharmonika (más néven: „herfli”, viccesebb nevén „pofagyalu”) egy levegő segítségével megszólaló idiofon hangszer. A hangszerjátékos közvetlenül szájával fújja a hangszerbe a levegőt, amely rezgésbe hozza a hangszer belsejében elhelyezkedő fémlapokat. A különböző hangmagassághoz más-más méretű fémlapok tartoznak, amelyek két, egymással ellentétes irányba fektetett sorban helyezkednek el. Ennek köszönhetően mindkét irányból érkező levegő (fújt és szívott levegő) megszólaltat egy-egy hangot.

A 19. században Európában kifejlesztett szájharmonika (harp vagy harmonica) az 1800-as évekre Amerika közkedvelt hangszerévé vált, mely hazánkban csak kevéssel a második világháború előtt vált igazán népszerűvé. Legelőször rézfúvós zenekarok szóló hangszere, majd a country akkordozgató, később (mindmáig) a blues alapvető kelléke lett. A szájharmonikának több típusa létezik: attól függően, hogy milyen hangsor szólaltatható meg rajta beszélhetünk diatonikus- vagy kromatikus- szájharmonikáról.

A tekerőlant (tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) a vonós hangszerek működési elve alapján megszólaló zeneszerszám, melynek összes húrját egy begyantázott fakorong forgatásával hoz rezgésbe a játékos, miközben a billentyűzeten játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják, és fontos szerepet kap a tekerőlant sajátos ritmushangja, a reccsentő hangok is. A billentyűket benyomva azok érintői ("kották") a húrokra nyomva alakítják a dallamjátékot a húrok rezgéshosszát és ezáltal hangzásmagasságát változtatva. Fő részei a test (dob), kulcsszekrény és a kottaház, valamint a kétsoros kromatikus billentyűzet.

A tekerőlant a középkorban gyakran zengett templomokban, a 18. századig főurak, úrhölgyek, arisztokraták kedvelt hangszere volt, így több neves zeneszerző – köztük Antonio Vivaldi, Leopold és Wolfgang Amadeus Mozart – írtak műveket erre a hangszerre is. A 19. században már leginkább parasztzenészek, kolduszenészek hangszerévé vált, míg napjainkban újra reneszánszát éli, szinte minden zenei műfajban.

Az ütőgardon (gardon, gardony, ütősgardony, tekenyőgardon, csipi-s-üti, dob) olyan csellóra emlékeztető népi húros ritmushangszer, amelyet ütővel és „csipkedéssel”, pengetéssel szólaltatnak meg. Eredete nem teljesen tisztázott, feltehetően a 17. vagy 18. századbeli tánckísérő dobok szerepét vehette át, melyet a töröksíp kíséretére használtak, és amit két oldalról két különböző ütővel – egy vastagabbal meg egy vékony, vesszőszerűvel – ütöttek meg. Az így előállítható tompább és élesebb hangszíneknek az ütőgardon ütött és csippentett hangjai felelnek meg.

Az ütőgardon teste egy darab fából van kifaragva, anyaga legtöbbször jávor-, nyár- vagy fűzfa. Kivájt teknőhöz hasonlít, nem túl hangsúlyos középhajlatokkal, végén vaskos, rövid nyakkal, fakulcsos hangolófejjel. A testet befedő tető sík vagy enyhén domború, a húrláb két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő, a vonós hangszerekére emlékeztető hangnyílásokkal. Ritkábban három, többnyire négy húrja van, melyek egy síkban futnak, lapos húrlábon áthaladva a húrtartóhoz csatlakoznak. Vannak csellóból átalakított, vagy annak mintájára kávásan, dobozszerűen felépített ütőgardonok is. A megszólaltatására vonó helyett ütő – ütőpáca, gardonpáca – szolgál, ez nagyjából 40 cm hosszú, seprűnyél vastagságú keményfa bot.

A négyhúros ütőgardon három vastagabb húrja a nagybőgő G-húrjának felel meg, egy vékonyabb húrja pedig a cselló D vagy G húrjának. Ez utóbbi a pengető húr. A húrok leggyakoribb hangolása D–D–D–d, régebben használt hangolások még háromhúros hangszeren: D–d–g; D–d–a; A–d–d.

A verkli és kintorna mechanikus hangszer, az oldalán lévő kar tekerésével a játékos egyszerre táplálja a fújtatókat, és működtet egy kis fémszögecskékkel ellátott, forgó hengert (verkli) vagy lyukszalagot (kintorna), s a szögecskék vagy lyukak közvetítésével, szelepeken továbbítódik a levegő a síprendszerhez. A szögecske vagy lyuk elhelyezkedése dönti el, hogy melyik síp szólal meg, és mikor.

Eredete igen régi időkre nyúlik vissza. A 18–19. században gyakran használták templomokban is, de utcai hangszerként is kedvelt volt, sokszor egy majom ült a tetején. A hangszer Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényében is felbukkan a Józsefváros utcáin.

A kintorna elnevezés valójában a latin quinterna [kvinterna] ’pengetős hangszer’ szóból ered. A szó töve a quint [kvint] ’5’, ami arra utal, hogy a hangszer öthúros lant- vagy citeraféleség volt. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára a 15. századból idézi előfordulásait ebben a jelentésben. Idővel azonban kihalt. Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótárában azt írja, hogy Pákh Albert újította fel ’verkli’ jelentésben.