Kiegészítők, tartozékok  555 terméket találtam.

Általánosan erősítőnek nevezünk egy olyan áramkört, amely a bemeneti jelet változatlan alakkal, de magasabb energiával (nagyobb amplitúdóval) adja ki. Az „erősítő” elnevezés alatt a köznyelvben leggyakrabban a hangerősítőket (zenei erősítőket), azon belül is a teljesítményerősítőket értjük, melyek hangosítástechnikai rendszerek részét képezik.

Fajtái a működési tartomány jelleggörbéje szerint

„A” osztályú erősítő

Elektronikus hangerősítők egy fajtája. Az audiofilek kedvenc áramkörei javarészt ilyen erősítők. A kimeneti tranzisztorok a jelszinttől függetlenül mindig nyitva vannak, ebből eredően ezen erősítőfajtának kisebb a torzítása és részletesebb a hangja.

A „B” osztályú erősítőkkel szembeni előnyei:

• nincs keresztváltási torzítás;
• nincs ki–bekapcsolás a tranzisztoroknál, ezért nincs kapcsolási torzítás;
• alacsonyabb harmonikus torzítás a feszültségerősítő és az áramerősítő részben;
• nincs jelfüggő torzítás a tápegységből;
• állandó és egyben kicsi kimeneti impedancia;
• egyszerűbb elektronikus és konstrukciós a felépítés.

Hátránya:

• Ideális esetben maximum 50% (a gyakorlatban még ennél is kisebb, kb 33%) a hatásfoka.
• A folyamatosan nyitott tranzisztor miatt a disszipációja és az áramfelvétele sokkal nagyobb, mint a "B" osztályú erősítőké.

„A” osztályú erősítő

„B” osztályú erősítő

A B és AB osztályú erősítő alapkapcsolása, az előfeszítő elemek elhanyagolásával

A tranzisztor a nyitás határáig van előfeszítve, így gyakorlatilag nem folyik nyugalmi áram. Emiatt kivezérlés nélkül nem disszipálódik teljesítmény. Kimeneti jel csak akkor keletkezik, ha a bemeneti jel megfelelő polaritású. Váltakozó-feszültségű vezérlőjel és NPN tranzisztor esetében csak az erősített pozitív félhullám, (PNP esetében pedig csak az erősített negatív félhullám) jelenik meg a kimeneten. A B-osztályú munkapontba állított erősítő hatásfoka szinuszos kivezérlés esetén 78,5%, ami jó értéknek tekinthető. Hátránya, hogy mivel a munkapont a tranzisztor „könyöktartományában” van, kis vezérlőjelek esetén a kimeneti jel erősen torzított lesz (B-osztályú vagy keresztezési torzítás); további negatívum, hogy csak az egyik félhullámot erősíti. Ez utóbbi kiküszöbölhető, ha ellenütemű (komplementer) kapcsolást alkalmazunk, ahol a egyik tranzisztor a pozitív, míg a komplementer párja a negatív félhullámokat erősíti.

„AB” osztályú erősítő

Olyan B-osztályú beállítás, amelyben a tranzisztor munkapontja a lineárisabb szakaszra esik (bár ez a szakasz sem lineáris), emiatt a kivezérelt állapothoz képest kis értékű nyugalmi áram folyik (10-100 mA). Így kivezérlés nélkül is van teljesítményfelvétel, ami a hatásfokot rontja, azonban még így is jobb hatásfokú, mint az A-osztályú munkapont. A nyugalmi áram miatt a B-osztályú torzítás megszűnik. Nagy teljesítményű hangtechnikai erősítőkben (30 - 100 - ? W ig) szinte kizárólag ilyen munkapontba állított ellenütemű végfokozatokat alkalmaznak. Az „A” osztályú erősítőhöz képest kevesebbet disszipál (alacsonyabb a veszteségi teljesítménye), de torzítása nagyobb, amit megfelelő áramköri kialakítással lehet ellensúlyozni (negatív visszacsatolás)

„C” osztályú erősítő

Olyan csöves vagy tranzisztoros erősítő, amelynél a bemenő jel félperiódusánák felénél kisebb ideig folyik áram, ennek következtében jelentős torzítás keletkezik. Ezt csak a rezgőkör tudja helyreállítani, tehát csak távíró üzemben használható. Előnye a nagy hatásfok. Lineáris erősítő céljára alkalmatlan.

„C” osztályú erősítő

„D” osztályú erősítő[szerkesztés]

A D-osztályú erősítők kapcsoló üzemben működnek, aminek következtében jellemzőjük a nagy hatásfok, jellemzően 90% feletti a korszerű konstrukciókban. Mivel a kimenete mindig teljesen ki vagy teljesen be van kapcsolva, a veszteségek minimálisak. Egy egyszerű módszer, az impulzusszélesség-moduláció (PWM) is használatos; a nagy teljesítményű kapcsoló üzemű erősítők digitális technikát használnak, mint a szigma-delta moduláció, hogy nagy teljesítményt érjenek el. Régebben hangtechnikai eszközökben csak mélysugárzókhoz használták a korlátozott sávszélesség és a viszonylag nagy torzítás miatt, a félvezetős eszközök fejlődése azonban lehetővé tette a hifi minőségű, a teljes hallható frekvenciasávot lefedő D-osztályú erősítők kifejlesztését, a hagyományos erősítőkhöz hasonló jel/zaj aránnyal és torzítással.

Fajtái a felhasznált alkatrészek szerint

Félvezetős felépítés

Előnyei

• Viszonylag kis helyigény
• Kis teljesítményfelvétel (nincs fűtési veszteség)
• Nincsenek veszélyes nagyságú (60-300V) anódfeszültségek

Hátrányai

• Pillanatnyi túlterhelés is tönkreteheti
• Más hangzása van, mint az elektroncsöves készülékeknek
• Jelentős teljesítmény csak speciális kapcsolásokkal érhető el

Elektroncsöves felépítés

Előnyei

• Kevesebb aktív elemmel érhető el azonos erősítés
• Hangerősítőként sokan kellemesebbnek tartják a hangzását
• C osztályú erősítőként akár MW-os teljesítmény-tartományban is használható

Hátrányai

• Általában nagyobb méret
• Nagyobb veszteség (részben a katód fűtése miatt)
• Az elektroncsövek élettartama véges (pl. az Orion az 1940-es években az elektroncsövek évenkénti cseréjét ajánlotta)
• Hangtechnikai célokra elavultnak tekinthető, emellett otthoni felhasználáshoz nehezen hozzáférhető, az alkatrészek drágák

A dinamikaszabályozó effekteket a hangkép kiegyenlítéséért és/vagy szabályozásáért hozták létre.
A Compressor (kompresszor) egy megadott hangerő- és frekvenciatartományban gyakorol hatást a hangképre, alapvető működése szerint a kisebb szinuszgörbéjű hangok értékét növeli, a nagyobbakét pedig csökkenti; az egymáshoz közelítő szinuszcsúcsok így hozzávetőlegesen állandó hangerőérzetet biztosítanak. A túlzó mértékben használt, vagy rossz paraméterekkel beállított kompresszor tönkreteheti a hangszeren történő szándékos dinamikaváltásokat és a gitározás esetlegességének „élő” ízét is, de bizonyos játékstílusoknál (ritmusgitározásnál, tappingelésnél) előszeretettel használják az egyenletes hangkép elérésének érdekében.
A Limiter (korlátozó) hasonló elven működik, de csak egy megadott hangerőküszöb átlépésekor lép életbe, és csak a határérték feletti hangokat modulálja. A limiter használatával elkerülhető, hogy a gitár a megadott paraméterek feletti hangerőn szólaljon meg. A küszöbérték alatti hangerőn megszólaló hangokra az effekt nincs hatással, vagyis az erőteljesebb pengetések csúcsa mindig ugyanakkora, míg a halkabb hangoknál tud érvényesülni a szándékos dinamikaváltás.
Az Anti-feedbacker (gerjedésgátló) egy visszacsatolás-gátló effekttípus, amely a limiterek családjába tartozik, és a feedbackerek elvének az inverzében működik. Ha bizonyos hangfrekvenciákon nem kívánt gerjedés következik be a gitár hangszedője és az erősítő hangszórója miatti kölcsönhatás révén, akkor az anti-feedbackerrel lehet visszacsatolás-gátlást elérni a kívánt hangtartomány szűrése segítségével.

Tone effektek

• Equalizer (Hangszínszabályzó)
• Wah (pedal, auto, touch)

Az Equalizer digitális modellezése

Az Equalizer (röviden EQ) a teljes hallható hangtartomány különböző frekvenciáinak kiemelésére, illetve tompítására szolgál. Keverőpultokon és professzionális stúdióeffekteken állítható akár több kívánt résztartomány szélessége és azok decibelben mért modulálása is, a gitárokhoz készült padlóeffektekben viszont általában csak a hangszer jellemzőihez igazított paramétereken lehet állítani. A mély- és magasvágóval ellátott Equalizerek a megadott értékek alatti és feletti tartományokat teljes egészében eltávolítják a végeredményként kapott hangszínből.

A hangszínszabályzók (érzetben) korrigálhatják a gitár hangképének hiányosságait, a jellemző frekvenciák tompításával megelőzhetik a potenciális gerjedést, elősegíthetik a variábilis játékstílust (például szólónál a középtartományok megfelelő kiemelésével), végső soron pedig az egyéni elvárások szerinti, kiegyenlített, a hangszer és az erősítő jellegzetességeihez igazodó hangszínt hozzák ki a gitár hangzásából. Az hangszínszabályzó a többi padlóeffekthez hasonlóan ki-be kapcsolható egy kontrollgomb segítségével.

A Wah egy keskeny sávú, modulálható szűrő. A magyar terminológiában is meghonosodott angol eredetű elnevezés egy hangutánzó szó, amely az effekt hangzását imitálja (próbáljuk csak kimondani: vah-vah). A legelterjedtebb Wah-effektek egy taposópedálból és egy ahhoz erősített fogaslécmechanikából állnak. A függőlegesen mozgó fogasléc egy hozzá kapcsolódó potméter ellenállását változtatja, aminek eredményeképpen 200-2500 Hz-es tartományban variálható fázis- és amplitúdómodulált, „hápogás-, illetve ugatásszerű” hangot kapunk. A pedál kontrollgombjával az effekt ki-bekapcsolható, a bekapcsolt effekt a pedál változó mértékű és ütemű mozgatásával pedig szabadon, játék közben modulálható. A nem-mechanikus elven működő Wah-pedálok ugyanezen az eljáráson alapulnak, azzal a különbséggel, hogy a fogasléc és a potenciométer helyett vagy egy szűkíthető blendével, fényvezérléssel és fotoellenállással vagy mágneses alapon (pl. hall szenzorral) operálnak. Használatuk kevésbé elterjedt, mivel a megbízhatóság, a hosszabb élettartam és a zajmentesség ellenére nem képeznek igazán karakteres effekthangot, és nagyobb az előállítási költségük.

Az Auto-Wah vagy egy alacsonyfrekvenciás oszcillátor (LFO) jele vagy a bemenő jel burkológörbéje alapján változatja a szűrő középfrekvenciáját. Ez utóbbit nevezik Touch-Wah-nak (Érintős-Wah) illetve burkológörbe-vezérelt szűrőnek (envelope controlled filter, envelope follower filter) is.

Modulációs effektek

• Flanger
• Phaser
• Chorus
• Vibrato
• Panner
• Rotary Speaker

A Flanger változó visszhangos jelet kever az eredeti hanghoz, lyukak sorozatát hozva létre a frekvenciaspektrumon. A flanger számos lyukat (vágási sávot) eredményez, és azok közt a frekvenciacsúcsok harmonikusan összekapcsolódnak. A Phaser jellegzetesen hullámzó, huhogó hangot ad. Tiszta hangzásnál az effekt nem túl nyilvánvaló. Hangja úgy keletkezik, hogy automatikusan "lyukakat" (a csúcs ellentettje: egy szűk frekvenciatartomány megvágásával keletkezik.) mozgat fel és le a frekvenciaspektrumon, a beállított mértékben. A phaser szabályosan helyezi el a lyukakat a spektrumon - ez lényeges különbsége a visszhang alapú flanger-rel szemben, ahol a lyukak harmonikusan összefüggenek. A Chorus (kórus) effekt ugyanúgy működik, mint a flanger, és hasonló hangot is eredményez, ám hosszabb visszhangértéket használ, így a hang "teret" érzékeltet, ami sztereo módban különösen hatásos. Feedback (visszacsatolás) alig, vagy egyáltalán nem jellemző, tehát igen szelíd effekt. Vibratoval keveri a különféle visszahangozott jelet az eredetivel, így számtalan, harmonikusan kötődő lyuk jön létre a spektrumon. A Panner a sztereo set up-oknál a balance-ot tolja el jobbra -balra állítható sebességgel. A Rotary Speakera Leslie által a Hammond orgonákban használt forgó hangszórókat szimulálja állítható sebességgel.

Idő-alapú effektek

• Echo
• Delay
• Reverb
• Tremolo
• Slicer

Pitch-based effektek

• Pitch Shifter
• Pedal Bender
• Ring Modulator
• Octaver

A Pitch Shifter (Hangmagasság-váltó) az eredeti hang magasságát előre beállítható mértékben lefelé vagy felfelé eltólja, és az eredeti hanghoz esetleg hozzákeveri. Ebben az esetben harmonikus effektek jöhetnek létzre, mikor is egyetlen hang megszólaltatásával egész akkordokat / harmóniákat lehet képezni. Ide kell sorolni au ú.n. intelligens pitch shiftereket, melyeket a harmónia felépítés szabályai szerint előre be lehet programozni (Eventide, Intellifex). Az Octaver (Oktávozó) + - egy - két oktávot generál az eredeti hanghoz (a Pitch Shifter elődje)

Speciális effektek

• Defretter
• Humanizer
• Harmonist
• Auto Riff
• Wave Synth
• Acoustic Processor
• Sound Hold

Külön vezérelhető pedálok

Multieffektek (effektprocesszorok)

A multieffektek tulajdonképpen kompakt rendszerben kínálnak több különálló effektpedált. Áruk emiatt lényegesen olcsóbb, mintha az általuk lefedett teljes hangzásspektrumot külön pedálokból állítanánk össze. A multieffektek hátránya – főleg az alsóbb kategóriásoké – hogy analóg megszólalás helyett digitális modellezést használnak, amely egy adott mintavételezés (régebben 16 bit, ma már elterjedten 24 bit) korlátai közül nem tud kitörni. Ez az eljárás a bemenő "tiszta hangokhoz" képest érezhetően gyengébb minőségű "effekthangokat" hoz létre, főleg a distortion- és az overdrive-típusú effektek terén. A professzionális multieffektek csak részben működnek digitális elven, sőt, a hűebb hangzás érdekében esetenként már ahhoz hasonló beépített elektroncsöveket is tartalmaznak, amelyekkel a komolyabb csöves erősítők előfok rendszerében találkozhatunk. Ezek az elektroncsövek felharmonikusokkal dúsítják, ezáltal teltebbé teszik a megszólaló gitárhangot, kiegyenlítik a jelszint különbségeket, analóg kompresszorként funkcionálnak, és állítható túlvezérlésküszöbbel modulálják a hang tisztasága és karcossága közötti arányt.

Felépítés szerint alapvetően két típusú multieffekt létezik, a padlóeffekt és a rack-es effekt. A padlóeffekt egy 2-10 vezérlőkapcsolóval ellátott, a vezérelt áramkörökkel közös dobozba épített típus, míg a rack-es effekt két különálló készülékből álló rendszer. Ennél a vezérlést általában egy univerzális (effektekhez, billentyűs hangszerekhez, samplerekhez, vagy akár számítógépekhez is csatlakoztatható) MIDI-pedálbiztosítja, míg az effekt egy szabványméretű (1U, 2U, 3U, stb.), emiatt horizontálisan könnyen bővíthető tartórendszerbe, a rack-állványba van ágyazva. A színpadra szánt modellek az erős igénybevétel miatt masszív, fémvázas borítást szoktak kapni.

Mindkét típusban közös, hogy az egyes effekteket variálható sorrendben hozzá lehet rendelni effektláncokhoz, amelyek a sorba kötött, különálló analóg pedálok úgynevezett "kisvasútjának" digitális változatát jelentik. A könnyű szállíthatóság, az egyszerű kezelhetőség, és az olcsó előállítási költség és a felhasználók kompakt igényei miatt a vezető gyártók hamar felismerték, hogy komoly üzleti perspektíva van a multieffektek gyártásában. Manapság több tucat márkából lehet százas nagyságrendben típusokat válogatni, az egészen egyszerű, 8-10 áramkörös pedáloktól kezdve a legösszetettebb stúdióeffektekig bezárólag.

A metronóm a zenében használatos tempójelző mérőeszköz. A nevét Johann Nepomuk Mälzel adta, aki 1816-ban elsőként szabadalmaztatta Párizsban az általa kifejlesztett óraművet. (Mälzel előtt is már többen létrehoztak a metronóm-szerű szerkezeteket, így E. Loulié (1696), J. Saveur (1701), L.L. Pajot (1735), J. G. E. Stöckel (1796), G. Weber (1813).)

A "metronom Mälzel" (rövidítve M. M.) olyan óramű volt, amelyet függőleges, alul rögzített, súllyal ellátott inga hoz működésbe. A mérőeszközhöz tartozik egy skála, amely alapján az inga sebességét 40 és 208 percenkénti ütés közötti értékre lehet beállítani. Maga az ingamozgás látható és hallható is, a metronóm háza rezonátorként működik.

A metronóm elterjedéséhez Ludwig van Beethoven is hozzájárult, aki elsőként alkalmazott néhány késői művében "M.M." jelzést. (Ezzel szemben számos híres zeneszerző nem használt metronómot.)

A klasszikus metronóm ütemszám-jelzését zeneszerzők ma is gyakran feltüntetik a kottákon.

.

ALKATEGÓRIÁK

.

.

ALKATEGÓRIÁK

.

.

ALKATEGÓRIÁK

.

.

ALKATEGÓRIÁK