Nincs termék
A zeneterápia lényege a zenével történő tudatállapot-változás. Az úgynevezett zenei indukcióval létrejött tudatállapot-változás magába foglalja a kedélyállapot, a szociális aktivitás változását, a kliens saját érzelmeinek jobb megértését, azaz a nem tudatosult lelki tartalmak megélését és feldolgozását - ehhez kínálunk hangszereket.
…az é... |
A zeneterápia lényege a zenével történő tudatállapot-változás. Az úgynevezett zenei indukcióval létrejött tudatállapot-változás magába foglalja a kedélyállapot, a szociális aktivitás változását, a kliens saját érzelmeinek jobb megértését, azaz a nem tudatosult lelki tartalmak megélését és feldolgozását - ehhez kínálunk hangszereket.
…az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Hogy egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét Fejleszti a közösségi érzést. Kifejleszti, csírájában minden emberben meglevő zeneérzéket, ezzel megadja a műveltség alapját, amivel eztán szebbé, gazdagabbá teszi egész életét… | ” | |
A kalimba vagy másképp hüvelykzongora afrikai eredetű idiofon, ezen belül is lamellofon hangszercsoport. Megszólaltatása kézben tartva (gyakran hüvelyk)ujjal történik. Számos változata ismert. A hangszertest vagy rezonáns általában fából készül. Többnyire üreges, de lehet tömör is, néha kultikus okokból ember vagy más alakúra faragták. A felső sík lapjára sorba különböző hosszúságú fém vagy fa nyelveket (lamella) illesztenek. A hang magasságát a nyelvek hossza határozza meg. Hosszabbakat (mélyebb hangúakat) középre, majd a széle felé haladva az egyre rövidebbeket (magasabb hangúakat) váltakozva jobbra és balra. Ezeket pengetik, a rezgést a hangszekrény erősíti fel. Az afrikai változatok testébe néha magvakat vagy kavicsot tesznek. A hangerő növelése érdekében szokták félbevágott lopótökbe rögzíteni. Standardizálását az 1950-es években kezdték.
Más megnevezései: mbila, mbira, marimba, karimba, karimbao, likembe, okeme, nhare, matepe, njari, sansu, zanzu, ubo. Nagyobb változatai az afroamerikai changüí vagy a marímbula.
Hang drum - Acélból készült idiofon ütőhangszer. Két egymással összeragasztott gáznitrált acél gömbszeletből áll.A tetején a hanggödrök kalapáccsal vannak kialakítva. Az először Svájcban készített hangszert az acél dobokból (stíldob, angolul steelpan) kiindulva építették. Több éves kutatás és akusztikus kísérletezések és a világ különböző tájairól származó érdekes hangszereinek tanulmányozása után (gong, gamelán hangszerek, ghatam, harangok) a hangszer egy UFO-ra emlékeztető alakot öltött. Udu-szerű hangok kiadására is képes a hangszer, mivel üreges teste Helmholtz-rezonátorként működik. Hangja a terápiák révén itthon is ismert hangtálakéra emlékeztethet.
Neve a berni német hang, azaz 'kéz' szóból ered, nincs köze a magyar hang szóhoz. Márkanévként a Hang a PANArt Hangbau AG bejegyzett védjegye. Csak az ő általuk készített hangszert nevezzük Hangnak, a hangszer általános neve a handpan.
Steel Tongue drum, acélnyelves dob egy olyan különleges hangzású hangszer, ahol az acéltestbe vágott nyelveket szólaltatják meg. Játék közben a különböző nagyságú acélnyelvek rezgése más-más hangmagasságokat hoz létre, a hangzás meghatározó tényezői az acél vastagsága és szerkezete is. Ezek a zeneszerszámok kiválóan alkalmasak a régi keleti kultúrákban alkalmazott hangterápiákhoz,zeneterápiákhoz, meditációhoz.
Log drum, "rönkdob" szögletes, téglatest formájú faszerkezettel rendelkezik, ütőkkel szólaltatják meg. Ősi formáit még valóban farönkökből hozták létre üreges kialakítással és különféle nyílásokkal, manapság már finom megmunkálású, szögletes kivitelben, bemetszett alakzatokkal és nyelvekkel készítik. Hangzását a fa fajtája, szerkezete, kezelése, lemezvastagsága, bemetszése, az üreg nagysága mind-mind befolyásolják, a gyártók ezen tényezők variációival érnek el sokféle finom hangzást.
A tibeti hangtál néven ismert rezgőtálakat ősidők óta használják a keleti kultúrákban gyógyítási, meditációs és egyéb relaxációs célokra. A hangtálak eredete a 7000 esztendőre visszanyúló védikus hagyományokig nyúlik vissza. Állítólag 2600 évvel ezelőtt már Buddha is használt a meditáláshoz ilyen tálakat. Ugyanilyen célból még ma is használatban vannak a Himalája kolostoraiban és Ázsiában sok helyütt: elcsitítják, tisztázzák és fókuszálják meditálás közben a gondolatokat és az érzelmeket. Ezért gyakran kísérik velük a vallási szertartásokat is.
A hárfa húros, pengetős hangszer. Jellegzetessége, hogy húrozatának síkja merőleges a húrok rezgését hangként kisugárzó hangszertetőre. A húrok a hangolásuknak megfelelően különböző hosszúságúak, emiatt a hárfák körvonala gyakran háromszöghöz hasonló. A húrok a hárfa teste és hozzá csatlakozó nyaka között feszülnek, ezek végeit egy harmadik elem, az oszlop kötheti össze. Felépítése alapján a hárfa lehet ívhárfa vagy szöghárfa, ha oszlopa is van, kerethárfa. A hárfát vagy az egyik, vagy mindkét kéz ujjaival pengetik.
A hárfa az egyik legősibb húros hangszer, az ókori kelet legfontosabb húros hangszere a líra mellett. Fejlett változata, a pedálhárfa a nyugati klasszikus zene, a szimfonikus zenekarok egyetlen rendszeresen használt pengetős hangszere. Ezeknél a pedálok használatával a diatonikus hangolású húrok hangmagasságát egy vagy két fokozatban félhanggal módosítani lehet, így a kromatikus hangok is elérhetőek.
A hárfa a nyugati kultúrában különösen gazdag szimbolikus összefüggésekben: a középkor óta Dávid király és Orpheusz attribútuma.
A HandChime-ok olyan kézi hangszerek, mint a kézi csengők, harangok, csak ezeknél a hangszereknél a megszólaltatást nem belső nyelvek, hanem külső kalapácsok hozzák létre, amelyek egy különféle, a hangolásnak megfelelően kialakított rezgő testet ütnek/csendítenek meg.
A csengő, csengettyű egy idiofon hangszer, amely eredetileg jelzésre szolgált, majd az idők során előkelőbb szerephez jutott.
A hangolt kézicsengettyűk eredetileg a templomi harangozóknak készültek, akik a hangszer segítségével elhagyhatták a templomtornyokat és így megszabadultak a helyhez kötöttség hátrányaitól. Kivihették tudásukat, műveiket a templomokból, nem mellékesen, kényelmesen ülve adták elő darabjaikat, a rideg templomtornyoktól megszabadulva. A kézi csengettyűjáték elterjedésében nagy szerepet játszott a második világháború, mert a harcokban sok templom megsemmisült.
A kézicsengők a templomok harangjait képviselték, kezdetben 6 vagy 12 diatonikusan hangolt csengettyűvel. Az új hangszerrel emellett lehetővé vált, hogy egy kézben több csengettyűt tartson a harangjátékos, ezáltal több szólamú művek előadására is lehetőség nyílt. A több csengettyűvel való játék komoly szellemi kihívás, ezért a kézicsengővel történő játék sokkal több gyakorlást igényel.
A tengerentúlon igen népszerű csengettyűegyüttesek előbb az ún. angol csengettyűt (english handbell) használták, ami – neve ellenére – Amerikából származik.
Az angol csengettyűk két alapvető jellemzője a különleges harangnyelv és a sajátos felhangok. Az angol csenegettyű harangnyelve egy irányban mozog előre-hátra, nem úgy, mint az iskolai csengőé, amely szabadon megütheti a harangot. Ugyanitt van egy kis rugó ami megtartja a harangnyelvet miután az megütötte a harangot, ezáltal az szabadon zenghet.
Az első felhang az angol csengettyűnél duodecima (12 hangnyi) távolságra van az alaphangtól (1 oktáv + tiszta kvint), míg a holland csengettyűnél ugyanez egy kis decima (1 oktáv + kis terc) vagy nagy decima (1 oktáv + nagy terc).
A gyártók minden csengettyű felhangjairól tájékoztatót adnak, mert különös figyelem szükséges ahhoz, hogy a felhangokkal együtt egy darab harmonikus egységet alkothasson. Minden előadónak sajátos módszere van a harmonikus felhangok kihangsúlyozására vagy elrejtésére, hogy ezzel bemutassák a csengettyűjáték egyedi hangzását.
Nagy-Britanniában megkülönböztetik az amerikai csengettyűt és az angol csengettyűt. Az angol csengettyűk a hagyományos bőrből készült harangnyelv-fejjel és fogantyúval készülnek, míg az amerikai csengettyűknél ehelyett modern anyagokat (műanyag, gumi) használnak, hogy alacsonyabb előállítási költség mellett ugyanazt a hangzást érjék el.
A Kokiriko egy japán tradícionális idiofon hangszer. Kötéllel, szíjjal, vagy belső szalaggal egymáshoz rögzített falamellákból áll gyakorta két fogantyúval a végein. Eredetileg bambuszból készítették, manapság sok változata létezik. Rázással és a hangszer alakjának változtatásával, hajlításával hozható létre ritmikus hangzás. Dominószerű hanggal képes megszólalni, ennek erőssége és hangszíne a fa anyagától és a játék dinamikájától függően változik. Minden korosztály számára szórakoztatást kínálhat a kokiriko.
A Gong sajátos hangzás a vibráció nyelvén. A zeneterápia hívei szerint hangja spontán formája lehet a gyógyulásnak. A 110Hz-es rezgése kutatásokkal igazolhatóan jótékony hatással bír az emberi szervezetre.
A Soundbellows® tökéletesen kitölti a hiányosságot az osztálytermi és csoportos zenei foglalkozásoknál használt hangszerek halmazában. Abszolút párost alkot a Boomwhackers csöveivel együtt megszólaltatva, és még színjelöléseik is megegyeznek (Chroma Notes). Első megszólaltatása mindössze pár perc gyakorlást igényel a pontos metódus elsajátításához, ami után máris csodás játékélmény vár a felhasználójára. Kéztechnikája rendkívül gyorsan megtanulható minden korosztály számára. Más hangszerekkel közösen játszva egy igen színes hangzásvilágot képes varázsolni bárki kezében, de önmagában is örömteli, kellemes zenei élményt tud nyújtani. Hangja némileg a szájharmonikához és a tangóharmonikához hasonlítható. Játszható egyenként kézben tartva, vagy állványon rögzítve sorba rendezve.
A didzseridu (didgeridoo) az észak-ausztráiai őslakosok fúvós hangszere. Bár leggyakrabban fából készül, megszólaltatásának módja miatt hangszertani besorolása szerint mégis a rézfúvós hangszerek családjába tartozik.
Hagyományosan a didgeridoo a termeszek által kivájt eukaliptusz fatörzsből vagy ágból készül. Ürege általában kónikus, kúpszerű, azaz a befúvás helyén kisebb keresztmetszetű, mint az alsó végén. A befúvó rész peremére gyakran méhviaszt tesznek, melynek segítségével a játékos a rést a saját szájához tudja igazítani. Felületét gyakran festéssel díszítik.
Újabban gyakran készítik a hangszert „szendvics”-módszerrel, vagyis két megfelelően kivájt fadarabból ragasztják össze. Készíthetik még nádból, vagy műanyagból is. A mai nyugati zenekari zenélés igényeinek megfelelően olyan változata is van, amely akár játék közben is hangolható, ebben az esetben a hangszer hosszúsága teleszkópszerű toldalékkal változtatható.
Alapvetően hasonló a trombitán stb. való játékhoz. A zenész a hangszer szűkebb keresztmetszetű végét összeszorított ajkaihoz illeszti, miközben levegőt présel át közöttük (mint mikor a gyerekek autóval játszanak, és közben berregnek). Az ajkak rezgésbe jönnek, periodikus nyomásingadozást előidézve, a cső mint rezonátor visszahat rájuk, ugyanakkor felerősíti rezgésük bizonyos összetevőit. A termeszek által rágott szabálytalan, nagyjából kúpszerű furat miatt a cső által felerősített részhangok nem felelnek meg teljesen a felhangsornak, de ezt nem tekintik hátránynak, sőt ettől lesz érdekesebb, gazdagabb a hangzása.
A hangszert a körlégzés révén megszakítás nélkül lehet megszólaltatni akár órákon keresztül is. Mivel nagyon kis mennyiségű levegő is elég a hangkeltésre, megoldható, hogy a gyors, orron át történő levegővétel alatt a szájüregben tartalékolt levegőt használják a megfúvásra. A hangszer ezáltal monoton, burdonszerű hangot ad ki, de hangzása többféle módon gazdagítható, variálható:
Az esőbot egy feltehetőleg dél-amerikai eredetű idiofon hangszer. A cső hosszú, üreges, és apróságokkal (gyöngy, bab, kavicsok) van töltve. A belsejében spirálisan, csigalépcsőszerűen pálcikák vannak elhelyezve. Ha a botot fejtetőre állítjuk, a gyöngyök lassan lecsorognak a cső aljára, de közben meg-megpattannak a pálcikákon, ezzel előidézve a zivatarra emlékeztető neszeket. Az esőbot egy olyan eszköz, ami vagy atmoszférát teremtő hangot ad, vagy rázóhangszerként használható. Az általános feltételezés szerint az esőbotot Dél-Amerikában a chilei bennszülöttek találták ki, és hittek abban, hogy ha játszanak rajta, eső érkezik.
Az, hogy milyen anyagokból áll egy esőbot, leginkább a helyben elérhető növényeken és anyagokon múlik; természetesen a nagy mennyiségben gyártott esőbotoknál az előállítási költségtől is függ.
Az esőbot hagyományosan szárított kaktuszszárból (esetleg bambuszból) készül úgy, hogy a kaktusz tüskéit kitépik, megfordítják, és visszatolják a szárba, ezekből lesznek a spirálisan elhelyezett pálcikák és apró kavicsokat tesznek a szárba, hogy leguruljanak a tűkön. Néha (fém)szegeket is használnak, de a „tüskés” esőbotnak tónusosabb, zeneibb hangja van.
A nagyobb mennyiségben (kézzel) gyártott esőbotokat, melyeket gyakran oktatási célokra használnak, a bennük lévő gyöngyökkel együtt leginkább műanyagból vagy fémből csinálják, ugyanis ez nagyban csökkenti az előállítási költségeket.
Kétféle (lényegileg) különböző hangzást lehet elérni egy esőboton. Az egyik lehetőség, hogy elfordítjuk, így érhetjük el magát az esőhöz hasonlító hangeffektust – az elfordítás szögével tudjuk szabályozni a hang erősségét, illetve diszkrétebb hangzást érhetünk el, ha nagyobb felületen érintjük meg a hangszert. Másik lehetőség a "shaker"szerű használat, amikor az esőbotot ütemesen rázzuk.